Már a kongói posztok írása közben is gondoltam, ha már elkezdtem ezeket a sajnálatos eseményeket boncolgatni, mindenképp kell majd írnom Ruandáról. Mint az előző posztokban is utaltam rá, ennek az országnak nagy hatása volt a környék eseményeire. Az 1994-ben történtek már nem annyira ismeretlenek a magyar közvélemény számára, mint a kongóiak, ugyanis az egyes becslések szerint 800 ezer áldozattal járó, az ENSZ által később hivatalosan is népirtásnak nevezett eseménynek sikerült jelentősebb sajtóvisszhangot kapnia.
Ahhoz, hogy megértsük, mi vezethetett ilyen sajnálatos eseményekhez, igen régre kell visszarepülnünk az időben. Történetünk fonalát még a gyarmati idők előtt kell felvennünk, amikor még az ország főleg földművelésből élő hutu őslakosai és az északról bevándorolt tutszi pásztornép még teljes békében élt. 1898-ban Ruanda-Urundi (ez a jelenlegi Ruandát és Burundit jelenti) Német Kelet-Afrikához csatolták. A németek itt nem sok vizet zavartak, jött néhány kutató, akik a látottak alapján a tutszikat az európai nemesség helyi megfelelőjének tartották, a hutukat pedig jobbágyságnak. A helyi társadalmi helyzet azért ennél sokkal bonyolultabb, a hutuk és tutszik ugyanazt a nyelvet beszélték, a kevert házasságok miatt hasonlítottak is egymásra. Ugyan általában tényleg az állattartásból élő tutszik voltak jobb módúak, az alávetett-uralkodó modell messze eltért a valóságtól. Egy jobb módú hutu is „tutszi sorba kerülhetett”, és fordítva. Ezen társadalmi jelenségek miatt az idő elteltével igen nehéz volt megmondani, ki hutu és ki tutszi.
Az első világháború után Németországtól elvették a gyarmatait. Német Kelet-Afrikát felosztották, Tanzánia a britekhez került, Ruanda-Urundi Belgiumhoz. A belgák eleinte a német tapasztalatokhoz igazították politikájukat, és a tutsziknak kedveztek, főleg az oktatásban. Azt viszont, hogy valójában ki hutu és ki tutszi, már igen nehéz volt eldönteni. Éppenezért a belgák olyan személyi igazolványt vezettek be, amelyben a nemzetiségi hovatartozás is fel van tüntetve. Tutszinak minősítették azokat, akiknek legalább 10 marhájuk volt, a többiek pedig hutuk lettek.
Az 50-es években, mikor már tervben volt a függetlenség, a belgák változtattak politikájukon. Úgy gondolták, jobb, ha a függetlenné váló országot a hutu többség kormányozza. 1962-ben a függetlenné váláskor a hutuk kezébe került a hatalom, az első elnök Gregoire Kayibanda lett, akitől 1973-ban Juvenal Habyarimana vette át puccsal a hatalmat. Habyarimana alatt az országot egyfajta diktatúra jellemezte. A népnek igen keményen kellett dolgoznia, hogy megéljen, a férfiaknak heti egynapos közmunkakötelezettsége is volt, az ország viszont szépen fejlődött és a nemzetközi porondon sem zavart sok vizet. Habayarimanát ezért megbízható politikusként tartották számon. A kávé világpiaci árának lecsökkenése viszont gazdasági válságot idézett elő, ami a 90’-es évek elején az életszínvonal súlyos lecsökkenésével járt.
Hutu-tutszi ellentét
Már a függetlenség létrejötte után tutsziellenes pogromok zajlottak, a szintén hutu többségű Burundiban pedig hatalmi harcok folytak a hutu többség és a tutszi katonatisztek közt. Burundiban a tutszi kormány ellen (miután tutszi katonatisztek meggyilkolták a hutu származású miniszterelnököt), hutu felkelések törtek ki. A tutszi katonaság terrorizálta a hutukat Burundiban, Ruandában pedig a hutuk támadták a tutszikat. Burundiban hutu lázadás tört ki a tutszi vezetés ellen, Ruandában tutszi lázadás a kormány ellen.
További előzmények
Ugandában eközben Museveni felkelői megdöntötték Obote elnön hatalmát. A Ruandából érkező tutszi menekültek közül sokan álltak Museveni csapatai közé. A szintén Museveni oldalán küzdő Paul Kagame 1986-ban megalapította a Ruandai Hazafias Frontot (RPF), melynek célja a ruandai hutu kormány megdöntése volt.
1990-ben az RPF megkezdte Ugandából a Ruanda elleni támadásokat. Propaganda rádióállomást is felállított a határ ugandai oldalán, mire a ruandai kormány egy tutsziellenes propagandát sugárzó rádióállomással válaszolt. A Ruanda-RPF konfliktus hivatalosan az arushai egyezménnyel zárult 1993-ban, bár ezt semelyik fél sem tartotta be.
1993-ban tutszi katonatisztek meggyilkolták Burundi hutu miniszterelnökét, Melchior Ndadayét. Újabb konfliktus tört ki, mely átterjedt Ruandára. Az ENSZ látva a helyzet súlyosságát, a kanadai Roméo Dallaire tábornok vezetésével békefenntartókat küldött a térségbe, ám ez kis létszáma, valamint kis hatásköre (a békefenntartók a fegyvereiket sem használhatták) miatt nem sokat ért. Ekkor a hatalom főleg az északon élő hutuk kezében volt, akik féltették pozíciójukat az RPF győzelmétől, ezért szemben álltak a dél-ruandai, az RPF-fel megegyezni kívánó hutukkal is. Az északi hutuk szervezete volt a kb. nemzetőrségi céllal létrehozott Interahamwe (jelentése: Egység) is.
A népirtás
1994. április 6.-án egy nemzetközi konferenciáról hazaérkező Habyarimana elnök repülőgépét máig ismeretlen tettesek lelőtték Kigali reptere felett. Másnap megkezdődött a tutszik és a mérsékelt hutuk lemészárlása, beleértve az UNAMIR által védett, egyébként hutu származású Aghate Uwilingiyimana miniszterelnök asszonyt és családját. Az őt védő 15 ENSZ katonát lefegyverezték (nem volt nehéz, hiszen nem használhatták a fegyvereiket), 5 ghánai katonát elengedtek, a belgákat viszont kegyetlenül megcsonkították és kivégezték. Erre a belgák kivonták csapataikat az országból. Az alapból is rossz helyzetbe került Dallaire semmit szinte semmit sem tehetett, miközben elszabadult a pokol. A hutu szélsőségesek ideológiai alapja az az elmélet volt, hogy a tutszik, hatalmuk megtartása érdekében a hutuk megtizedelésére törekszenek. Megkezdődött a tutszik, valamint az ellenzéki hutuk lemészárlása. A burundiban történt események is ezt támasztották alá. Ezzel egyidőben az RPF megindította támadásait északon. A népirtásban egy idő után a hutu népesség jó része részt vett, és kiterjedt az egész országra. Arra is volt példa, hogy egy vegyes család hutu tagjait kényszerítették tutszi családtagjaik meggyilkolására. Megesett, hogy iskolákban hutu tanárok végeztek tutszi diákjaikkal, kollegáikkal. A civilekből lett tömeggyilkosok az egészet munkának fogták fel. A kormány elrendelte, hogy ölni kell a tutszikat, hát ők így tettek. A kormány, amellett, hogy elrendelte az egészet, kitűnően meg is szervezte. Nagy szerepe volt a szervezésben az RTLM (Radio television libre des mille collines) nevű rádióadónak, mely tippeket adott, az elpusztítandókról, lakcímet, autórendszámot, merre látták őket utoljára, stb. (ez a jelenet elevenedik meg a Hotel Ruanda c. filmben is). A megmaradt tutszik lehúzódtak a mocsarakba, ám a halálbrigádok itt is elérték őket. Élőláncot alkotva hatoltak be a mocsárba, és ahol fejet láttak, oda lesújtottak. Néhány, az ENSZ által védett helyen tutszik tízezrei zsúfolódtak össze védelem reményében. Amikor az UNAMIR erők kivonásáról döntöttek, Dallaire tábornok megtagadta a parancsot, arra hivatkozva, hogy tízezrek élnek csakazért, mert ők ott vannak. Az RPF közben sikeresen nyomult előre, felszabadítva a mocsarakban még életben levőket.
Az RPF megérkeztére másfélmillió megtorlástól tartó hutu menekült a szomszédos Kongóba, ami igen nagy hatással volt az ottani eseményekre. A népirtásnak hivatalos adatok szerint 937.000 áldozata volt (április 6 és július eleje közt!).
Végezetül néhány idézet a gyilkosoktól:
„Először egy öreganyónak vertem be a fejét egy durunggal. De minthogy akkor már amúgy is haldokolva hever a földön, nem éreztem, hogy az én karomból jött a halál. Este úgy mentem haza, hogy nem is gondoltam rá. Másnap élő embereket vágtam le, álltukban…Emlékszem a zsivajgás miatt úgy kezdtem vagdalkozni, hogy nem is néztem, kire sújtok le, hanem csak találomra, ha szabad így mondanom, a nagy tolongásban…”
„ Kezdetben túlságosan föl voltunk tüzelve ahhoz, hogy gondolkodjunk. Abban az állapotban, amiben voltunk, semmit nem jelentett nekünk arra gondolni, hogy mi mostan a szomszédainkat vágjuk le, az utolsó szálig. Ők már nem a mi régi jó szomszédaink voltak, akik odanyújtották az italoskannát a kocsmában, hanem őnekik mostan már nem kellett volna itt lenniük. Olyan emberekké váltak, akiktől meg kellett szabadulni, ha szabad így mondanom. Már nem azok voltak, akik annak előtte, és mi sem azok voltunk. Nem zavartattuk magunkat tőlük, sem a múlttól, mivelhogy semmitől sem zavartattuk magunkat.”
„Mivelhogy gyakran öltem, kezdtem azt érezni, hogy ez nekem nem tesz semmit. Nem okozott gyönyörűséget, de tudtam, hogy nem leszek megbüntetve, hogy következmények nélkül ölök; ehhez a helyzethez gond nélkül alkalmazkodtam. Reggel könnyű szívvel indultam el otthonról, mehetnékem volt már, mert láttam, hogy ebből a munkából hasznot húzok; ennyi az egész. Az öldöklések idején semmi különöset nem láttam a tuszikban, kivéve azt, hogy nyírni kell őket. Hangsúlyozom, hogy az elsőtől az utolsóig, senkit nem sajnáltam azok közül, akiket megöltem…”
Forrás:
-Kovácsy Tibor: A ruandai mészárlás
-Jákfalvi Anett:Az egyes számú szabály az volt, hogy öljünk. A kettes szabály – hát az nemlétezett.
-Wikipédia
